Ilyenkor ősszel, az elmúlás évszakában, gyakran eszembe jut a gyermekkorom, amelynek legszebb éveit az erdőben töltöttem.  Az erdészházat - édesapám erdész volt - körülölelő akácerdő fáinak tavaszi virágillatát elfelejteni nem lehet.

   Az ábrándozás feleleveníti a tavaszi  zsongást, az erdei séták emlékét. Mikor egész nap a szabadban játszottunk! Élelmet vittünk  magunkkal,hisz értelmetlen lett volna csak azért hamarabb hazamenni,mert sokszor igen messzire elcsámborogtunk. Figyeltük az erdő madarait,állatait,a mókusokat,akik egy harapásnyi eledelért a közelünkbe merészkedtek.

  Az erdő mellett volt egy mesterségesen kialakított halastó, - ma már az enyészeté - ahol jókat lehetett kavicsokkal halacskázni.

  A tölgyes sűrűjében őzikék,szarvasok, járásukkal csapásokat alakítottak ki,az emberek csak  a kijelölt próbautakon járhattak,akár kerékpározhattak is,de a lovaskocsik is gyakoriak voltak. Az útról nem volt érdemes letérni,mert bizony nagyon könnyen el lehetett tévedni. Az állatok nem örültek,ha a megszokott élőhelyükön megzavarták őket.Képesek voltak megtámadni az eltévelygőket!

  De erről majd legközelebb...