Az élet írta...

Úgy érzem, hogy nincs közel se távol,
ami engemet úgy elvarázsol,
ha unokáim szeme rám ragyog,
akkor bizony nagyon boldog vagyok.

Sajnos az élet csúfot űz velünk,
szeretnénk, de együtt nem lehetünk,
a modern technikát most szeretem,
minden nap átsegít a helyzeten.

Utunk már nem egyenes, kanyarog,
a bizonytalanság nyomot hagyott,
remélem szabad lesz a tavaszunk,
végre egymás karjába szaladunk.

Hiszem, hogy lesznek még szép napjaink,
majd elmúlnak a szorongásaink,
azt a pillanatot nagyon várom,
mikor szeretteimet karomba zárom.

Nagy levegő

Most, hogy célt értél és az otthonod nézed.
Most, ahogy Otthonról annyi szem figyel téged.
Most, hogy a szívedben a büszkeség dobog,
Most, a Nagy Hős nem könnyezik! Csak csendben zokog.

Mind ott voltak veled, ideértél végre.
Arcok, akik egyszerre bámulnak az égre.
És a neved is eljutott mindenhova.
Most vagy olyan egyedül, mint talán még soha.

Az űrben az út nem kanyarog, egyenes.
Mint a Honvágy éles kése, pontos, tűhegyes.
Míg az ember dolgozik, addig csak remél,
Ha elfogy a feladat, már úgy érzi nem él.

Hisz mekkorát lépett most az emberiség,
Egy ember élete hozzáképest semmiség
S távol a kék boygó olyan szépen ragyog,
Tenyerükbe ölelik a gondos csillagok.